Új bejegyzés Frissítés

2004.12.29. 21:02

Igaz,hogy én nem a kutyámról irok, de igaz nincs is!!  De ahogy a neten böngésztem láttam etzt a történetet,érdekes elolvasni,és egy menüpontot fogok cvsinálni róla,és a vak kutyákról Nyüszögésre ébredtem fel. Sötétség borult az egész szobára, csak az ablakon keresztül szűrődött be valami fény. Jobb kezem az ágyam melletti kisasztalkán levő óra után matatott. Négy óra. Hirtelen kireppen az álom a szememből, óvatosan felkeltem az ágyból, nehogy felébresszem az „apát”, és kimentem a nappaliba. Felgyújtottam a kisvillanyt. – Mi az Akin? Felébredtél? – persze választ nem vártam, átlépem a kis rácsot és leültem elé. Akin szimatolva közeledett a kezem felé, és hagyta, hogy végig simítsam puha szőrű buksiját, egyenes hátát, végigfuttassam ujjaimat domborodó pocakján. Rám emelte nagy kék szemét, aztán minthogy tudomásul vette, nincs egyedül, keresett magának egy tőlem távolabbi fekvőhelyet, és sóhajokkal kisérve lefeküdt. Csak néztem a testéhez képest hatalmas tappancsokat, a turcsi orrocskát, az okos fejet. A kis test egyenletesen emelkedett fel-le. Olykor mintha nem esne jól a fekvés, nyöszörögve kicsit arrébb kúszott, majd ismét megpróbált aludni. Az az egy vígasztalt, hogy ma éjjel ez csak a második ébresztőm volt, és nagy valószínűséggel a harmadik már reggel lesz. Az elmúlt pár napban riadókészültségben aludtam, felöltözve, hogy bármikor kint teremhessek nála. Volt, hogy háromszor-négyszer is leültem egy éjjel a hideg kőre, amíg Akin meg nem nyugodott, és el nem aludt. Ha nem is pontosan, de azért volt elképzelésem róla mit vállalok, amikor felhívtam a tenyésztőit, és megmondtam nekik, mégis kell a kutya. Rengeteget gondolkodtam rajta, tudom, hogy csak pár nap volt, de nekem éveknek tűnt. Attól féltem rosszul döntök egy ilyen felelősségteljes kérdésben, de ez a kételyem abban a pillanatban elszállt mikor megláttam őt testvéreivel egy nagy ellető ládában. – Ők ketten a legbarátságosabbak. – mondta a fiatalasszony a két vörös gombócra mutatva. Leguggoltam hozzájuk, és megsimogattam őket. Közben a hátamon éreztem féltő anyjuk szúrós tekintetét, aki a sarokból figyelte az eseményeket. Nagy, erőteljes kutya volt, csupa izom, határozott fej, és félelmet nem ismerő tekintet. – Nem engedtem, hogy az orvos elaltassa. – kezdte a fiatalasszony - Amikor megkapta a fertőzést, majdnem elpusztult. Nem evett, elment az életkedve. Már ki volt száradva amikor kivettem az alomból, és felvittem magamhoz. Megetettem, meleg helyre tettem, így sikerült megmenteni. Szépen utolérte azóta a többit. Az orvos azt mondta bakteriális fertőzés, és hogy teljesen vak. De szép kutya ugye? Ő lesz a legsötétebb.- Tényleg szép kutya volt, fehér folttal a mellén, két sötét sráf a farkán, mindkét szemét kék hályog fedte. Kisebb volt mint gondoltam, jóval kisebb, igazi kis baba kutya. Hazavittük. Az első ijedtség után hamar magához tért. Olyan helyet csináltunk neki, ahonnan nem tud egyedül kijönni, és semmi veszély nem leselkedik rá. Talpas fémtálakat vettem neki, hogy ne tudja felborítani őket. Egy rongyszőnyeget raktam le alvóhelynek, és sok játékot. Ezek között volt ami sípolt, volt ami csörgött, vagy finom falatokat rejtett magában. Akin evett, ivott, pisilt, kakilt, (ez utóbbiakat a rongyszőnyegre) játszott velem és a játékaival aztán elaludt. Ezen tevékenységeket űzte a következő napokban is, éjjel és nappal.  Most már valamivel jobb a helyzet. Felébreszt még, de már kevesebbszer, és rögtön vissza is alszik. Kezd rájönni mikor van éjjel, és mikor nappal.                    Két féle reakciót váltott az emberekből az, hogy befogadtam egy vak kiskutyát. Az egyik: -Nem lenne jobb neki, ha elaltatnák? – Ezt a fajta sajnálatot nem tudom elfogadni. Sőt, én magam képtelen vagyok sajnálatot érezni azért, mert a kutya nem lát. Hiszen ez a kutya végtelen boldogsággal rágcsálta a kezemet, gurigatta és harapta a labdáit, nekitámadt a lábamnak, és megpróbálta letépni róla a zoknit. Boldog és kiegyensúlyozott kölyöknek látszott. Kiszimatolta az embereket, a falakat, az akadályokat amiket ki kell kerülnie. Persze nem mindig sikerült a bútorokat idejében észrevenni, ezeket a baleseteket tompa koppanás kísérte. De napról napra jobban megismerte, és megjegyezte a környezetét. A másik reakció a csodálat irányomban, hogy elvállalok egy ekkora terhet, csak hogy megmentsek egy állatot. Még szerencse, hogy én nem érzem tehernek, és nem is sokkal nagyobb feladat, mint egy látó kutya gondozása.              Megint éreztem ahogy a hideg kő lehűti lábam. Meg is volt az eredménye, már tegnap is többször kellett felkeresnem a mellékhelységet. Amilyen csöndben csak tudtam, felálltam, átléptem a rács fölött, lekapcsoltam a villanyt visszamentem a szobámba, és bebújtam az ágyba, azzal a boldog tudattal, hogy még három-négy órát alhatok.   2.             - Halló! Szia Nati vagyok! Ne haragudj, hogy most zavarlak, de tudod beszéltem arról a vak kiskutyáról, akit pénteken akartam vinni…csúnyán begyulladt a szeme. Elvihetném ma? … Jó, és hányra? … Akkor hat. Köszi szia! – Nem sok kedvem volt aznap kocsiba ülni, és autókázni, de nem volt választásom. Akin bal szeme begyulladt, a belső úgynevezett harmadik szemhéja piros volt, és majdnem az egész szemgolyót eltakarta. Azért nagyon nem keseredtem el, hogy dokibácsihoz megyünk. Szerettem a rendelőt, két évet segítettem ott, ez volt az első dolog az életemben amit igazán szerettem csinálni. Jóban voltunk a dokival, majdhogynem apa-lánya viszony alakult ki közöttünk. Sajnáltam, hogy abba kellett hagynom.             Ahhoz, hogy el tudjunk indulni, Akinnak négykor fel kellett volna ébrednie, ennie kellett volna, hogy az út elött elvégezhesse a dolgait. Persze ő másképp tervezte a délutánt. Pontosítva úgy gondolta, hogy kettőtől este hatig alszik. Próbáltam ébresztgetni, vittem neki tápot, simogattam, vakarásztam, de semmi… Akin behunyt szemmel ült a tányérja felett, aztán lassan elkezdett csúszni a két melső lába amíg teljesen el nem feküdt  és durmolt tovább. Reménytelen volt. Megpróbáltam kitalálni, hogyan szállítsam el őcsöppségét a rendelőbe. Persze egyedül voltam. Leszedtem a macsekszállító doboz felső részét, és az alját kibéleltem papírtörlőkkel, jó vastagon. Beraktam mellé az egész gurigát, hátha a kocsiban jut eszébe valami. Azt még nem tudtam mitől marad majd ebben a dobozban, mert elég alacsony peremű volt, azt hiszem rábíztam magam a jószerencsére. Akin pontban fél hatkor felébredt. Beindítottam előre a kocsit, hogy meleg legyen mire beszállunk, és bepakoltam a dobozt, a guriga papírtörlőt, egy törülközőt, az oltási és egyéb papírokat, és kiálltam a ház elé. A kocsiig úgy jutottunk el, hogy bebújtattam a kutyát a pulóverembe, ráhúztam a kabátom, félkézzel bezártam az ajtót, majd a kaput, kinyitottam a kocsit, és behuppantunk az ülésre. Ekkorra már Akin is kellőképp meglepődött, hát még akkor amikor kibújtattam a ruháimból és beraktam az anyósülésen levő dobozba. Azt, hogy hogyan jutottam el a rendelőig (kb.6 km) fél kézzel vakargatva a kutyát, másik kézzel irányítva az autót, azt már nem tudom pontosan. Mindenesetre szerencsém volt. Akin nem mászott ki a dobozból, csak feküdt, és mellső lábaival átölelte a kezemet. A váróban több nagy kutya is türelmetlenkedett. Mi leültünk egy pad szélére. Akin félig aludt, szenvedett a melegtől, de nem mertem kivenni a kabátomból, nehogy meghűljön. Kis várakozás után bemehettünk a rendelőbe. – Nagyon ronda kötőhártya gyulladása van. – mondta a doki. – Milyen kutya ez? Valami masztiff keverék? –Neem. – mondtam – bordeaux-i dog. –  Az, hogy különböző kutyákat hozok a rendelőbe, már megszokott volt. Hol sajátjaimat, hogy másét. Doki nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy egy vak kutyát istápolok, azt hitte rám sózták. Amikor kiderült számára, hogy önként vállalkoztam erre a feladatra, csak ennyit mondott: - Helyes pofája van… pénteken add be az injekció másik felét, aztán majd meglátjuk.- Akin mindeközben feküdt az asztalon, és mindent megtett, hogy orra túl érjen a törülközőjén amit alá tettem, és megszimatolhassa az izgalmas illatú vizsgálóasztalt. A hazafele út simán ment, úgy is mondhatnám, rutinos versenyzőként hajtottuk végre. Már harmadik napja ápoltam Akin szemét, de még mindig nem láttam rajta gyógyulást. Anyám mondta, hogy ez nem megy olyan gyorsan, de nehezemre esett nézni a kiskutya kínlódását. Reggel mindig jobban volt egy kicsit, de aztán ahogy pislogott, és mozgatta a szemét, újra rosszabbul lett. Viszketett neki, irritálta, nem tudott segíteni magán ezért inkább hosszú alvásokba menekült. Eljött a péntek, beadtam neki az injekciót. Másnap reggelre, mintha kicserélték volna. Már hétkor ébren volt, és alig várta, hogy kiengedjem a helyéről. Megugatta a macskákat, akik barátságosan dörgölőztek hozzá, megpróbálta letépni a kanapéról a pokrócot, „leterítette” a papucsomat, és mikor elszökött előle, utánaeredt, és ismét rávetette magát. Alig egy óra alvás után pedig újra kezdte az egészet. Ami pedig még nagyobb örömmel töltött el, hogy elkezdett kedvvel enni. Nemcsak enni, zabálni. Ezek után a kiadós evések után úgy kigömbölyödött mint egy kismalac. Hatalmas kő esett le a szívemről. Végre megint olyan volt mint e   gy igazi rosszcsont kölyökkutya.     Pár kép akinról! Remélem jó volt ez a történet ! Üdv. husky_girl.azaz nóri

[1-1]